Horrorblog

...minden ami horror...

Filmkritikák

Az ördög Pradát visel

 

Andrea Sachs (Anne Hathaway), friss diplomás újságíróként gyakornoki lehetőséget kap, egy másodasszisztensi posztot nyer el a Runway divatmagazinnál, ahol könyörtelen körülmények uralkodnak, azonban szinte biztos, hogy ha kibírja az ott letöltendő időt, bármelyik nagy laphoz felvételt nyer. Azért olyan hatalmas lehetőség ez, mert a Runway főszerkesztője Miranda Priestly (Meryl Streep) egy elviselhetetlen hárpia, aki nem csak maximalista, de a maximumnál többek akar kisajtolni „alattvalóiból”. Eddig nem sokan bírták a strapát, most Andreán a sor, hogy bizonyítson, és kínszenvedések árán megalapozza újságírói karrierjét.

Andrea nem ért a divathoz, nem is öltözködik valami jól, ezért a divatmagazin munkatársai eleinte nagyon megvetően viselkednek vele. Andrea egyszerű lány, aki tehetséges, ám nem tudja jól eladni magát. Miranda asszisztenseként rengeteg megalázó és szinte lehetetlen feladatot, pontosabban parancsot kap, melyeknek a lány mindig maximálisan eleget tud tenni, Miranda legnagyobb meglepetésére. Kiderül hamar, hogy a gonosz főszerkesztő időnként direkt olyan feladatokat ró ki Andreára, ami teljesíthetetlen. A lány jól veszi az akadályokat és idővel segítséget is kap. A divatmagazin sztájlisztja, Nigel (Stanley Tucci) szárnyai alá veszi, állandóan ellátja a legszebb, legdivatosabb és iszonyatosan drága holmikkal, nehogy szégyenben maradjon. Eleinte Andrea nagyon kilógott a sorból, mert a magazinnál mindenki a legújabb divatnak megfelelően öltözködött és természetesen nőknél alapvető elvárás volt a tűsarkú viselése. A lány idővel hozzászokik ahhoz, hogy megjelenésének kifogástalannak kell lennie, ám stílusa változásával a személyisége is alakulni látszik. Barátai és szerelme Nate (Adrian Grenier) szerint nem előnyére.

Andrea állandóan dolgozik, a Mirandának való megfelelés minden idejét és energiáját leköti, másról nem is tud beszélni, másra nem is tud gondolni, csak arra, hogy jól végezze a feladatait és bekerülhessen később olyan magazinokhoz, mint a The New Yorker vagy a Vanity Fair. Még párja születésnapját is elfelejti, amiből aztán nagy veszekedés kerekedik.

Andrea egyre többet bizonyít, jól veszi az akadályokat, Miranda kezd megbékélni vele, bár a világért sem dicsérne meg senkit. Ő inkább mindig elégedetlen, mindig házsártos, undok és parancsolgató. Andrea egy ízben ellátogat hozzájuk, csak épp beugrik, de akkor fültanúja lesz egy veszekedésnek Miranda és a férje között. Ebből kiderül a lány számára, hogy az elviselhetetlen főszerkesztő asszony otthon egyáltalán olyan helyzetben van, min az irodai asztala mögött. Nagy meglepetésére főnöke otthon teljesen máshogy viselkedik, a házban a férj a zsarnok és a gyerekek ugráltatják Mirandát.

A filmben jelentős szerepet kap még a mentalistából jól ismert Simon Baker, aki Christian Thompsont alakítja. Thompson egy fiatal és nagyon jóképű író, aki lekötelezi Andreát egy lehetetlennek tűnő feladat megoldásával. Christiannak tetszik Andrea és szeretné közelebbről megismerni, Nate viszont roppant féltékeny lesz, mikor megtudja, hogy ismerik egymást.

Andrea már nem az, aki volt. Kiváló megjelenése sokakat levesz a lábáról, önbizalma is megnőtt és számos lehetőség áll előtte. Sajnos mire Andrea ráébred arra, mekkorát változott és előző élete már romokban hever, majdnem késő. barátai és szerelme már rá sem ismernek, és lassan kezdi elveszíteni őket. Döntenie kell. A munka és karrier a fontosabb vagy az emberi kapcsolatok.

Az ördög Pradát visel Lauren Weisberger 2003-as, azonos című könyve alapján készült, Aline Brosh McKenna forgatókönyve alapján. A divatszakmában nagy port kavart a történet, mert egyes vélekedések szerint Miranda karakterét a Vogue befolyásos főszerkesztőjéről, Anna Wintourról mintázta Weisberger, aki egykor a nő asszisztense volt. Olyan hírek kaptak szárnyra, melyek szerint Wintour figyelmeztette a divattervezőket, akiket meghívtak egy-egy jelenetbe a forgatásra, hogy amennyiben elfogadják a meghívást, elfelejthetik a Vogue-ban való jövőbeni megjelenéseket. A szerkesztő szóvivői tagadták, hogy így lett volna, azonban a neves női divatmagazinnak nem igazán tettek említést a filmről.

David Frankel rendező a történet száz oldalnyi könyv változatát olvasva szinte azonnal meg is állapodott a forgatásról. Jól tette, hiszen sikeres filmet hozott létre, melyet a szakma és a közönség is elismert, bár a divatvilág nem volt elragadtatva. A forgatás költségvetése 35 millió dollárra rúgott, ami nem számít soknak a mai filmezési szokásokat elnézve, bár az is igaz, hogy különleges effekteket és komoly technikai megoldásokat nem alkalmaztak. A befektetett pénz busásan megtérült, Észak-Amerikában, a 2006. június 30-as bemutatót követően 124 740 460 dollárt hozott a konyhára, míg világviszonylatban 326 308 924 dolláros bevételt produkált.

Az ördög Pradát visel két Oscar-jelölést kapott (legjobb jelmez, legjobb színésznő – Meryl Streep), valamint három kategóriában jelölték Goldan Globe-ra, melyből a legjobb musical/vígjáték színésznő kategóriában Meryl Streep meg is kapta a díjat.

 


 

Sinister 2. - Az átkozott ház

 

Az utóbbi időben ismét egészen holtidőszak volt, illetve még jelenleg is van a horrorfilmek piacán, aminek bizonyára meglehet a maga oka – most éppen a szuperhősös filmekért őrül meg mindenki ugyebár –, de ha érkeznének, akkor se lennénk sokkal boldogabbak, mint most. Jelenleg ugyanis egyfajta feltöltődési ciklusát éli a horror műfaja, ami a gyakorlatban azon mutatkozik meg, hogy ha hébe-hóba be is roboghat egy-egy alkotás, sajnos még akkor is csak valami pocsék, középkategóriás művet kapunk.

 

Az első Sinister annak idején meglepően kellemes volt, ha nem is hozott sok frissességet és újdonságot a műfajba, mégis nagyon sokan szerették, mert amire termett, azt képes volt magabiztosan ellátni. Annyira azonban azért egyáltalán nem volt jó, hogy folytatást várjunk hozzá, márpedig az alkotók az anyagi sikert látva mégis úgy döntöttek, hogy elkészítenek nekünk egy második részt, ami felé bár nagy reményekkel közelítettünk, összességében azonban sajnálatos módon a várt végeredmény született. A Sinister 2 ugyanis egyáltalán nem lett egy jó film, sőt mi több, a középkategóriát is csak nagyon nehezen üti meg.

A Sinister 2. - Az átkozott ház a sztori szempontjából márpedig ugyanott folytatódik, ahol az előd abbamaradt, ez pedig már nagy hiba volt, hiszen esélyt sem adtak az alkotók annak, hogy esetleg valami friss témába nyúljanak. Magyarul tehát ismét itt lesz nekünk a kedves kis Bughuul démon, aki továbbra sem fér a bőrébe, kedvelt hobbija pedig az, hogy megmérgezi a gyermekek lelkét, miközben arra pályázik, hogy a költözködő családokat mind egy szálig kiírtsa – méghozzá a lehető legváltozatosabb módszerekkel, elvégre mégis csak horrorfilmrúl van szó. A sztori jelenlegi főhőse Courtney (Shannyn Sossamon), aki két fiával együtt azért költözik egy új, lerobbant családi fészekbe, mert férje rendkívül erőszakos volt vele és a gyerekekkel is. A házról nem sok jót beszélnek a helyiek, elátkozott legendák szólnak róla, hovatovább egy olyan templom mellett található, ahol éppen egy teljes család brutális kivégzése történt.

 

Egy ilyen előtörténet után mi sem természetesebb annál, minthogy az otthont egy komplett szellemcsapat lakja, egészen pontosan olyan gyermekek eltévelyedett lelkei, akiket egy vezérdémon változtatott át kíméletlen gyilkossá, és akik nem csak kísérteni tudnak kíméletlenül, hanem hidegvérrel gyilkolni is, legyen szó akár felnőttekről, akár velük egykorúakról. A sztoriban még van egy két érdekesség, sőt meghökkentő dolog is, elég csak  arra gondolni, hogy az eltávozott lelkek minden nap levetítik maguknak egy kis délutáni sziesztával együtt azt, hogy miként távoztak el az élők sorából Burghuul segítségével.

Habár a Sinister 2. - Az átkozott ház minden kötelező kelléket felvonultat, amitől egy horrorfilm jó lehet, vannak szellemek, démonok, elhagyatott ház, templom, vér és brutális kivégzések, összességében azonban kijelenthető, hogy valami mégsem passzol. Hogy mi a baj? Összességében az, hogy ebben a horrorban egyáltalán nem fogunk félni vagy rettegni, pontosabban csak néhány esetben, hiszen a film jelentős részén a Lovagregényben még igazán szexin mutató, mára azonban már kissé leélt képet festő Shannyn Sossamont láthatjuk csak, aki egyrészt nem sok színészi tehetséggel bír, másrészt nem is illik ebbe a szerepbe. Mindezen felül szinte alig van valami konkrét esemény a filmen, a gyerekek néha beszélgetnek, hol egymással, hol a szellemekkel, megnéznek pár egészen ócskán sikerült házi videót, de nagyjából ennyivel ki is merül minden, amit érdemes megemlíteni a folytatás kapcsán.

 

Vagyis csak részben, hiszen a Sinister 2. - Az átkozott ház azért már apróságokkal is kecsegtet még. Csakhamar bekúszik ugyanis a képbe egy jellemtelen egykori seriff-helyettes, avagy Soso, aki szemet vet a két gyermekét egyedül nevelő, és meglepően zavaros életet élő új jövevényre. Ennek megfelelően nem érdekli őt a múlt, sem a rendőrök, a dühös és kattant ex-férj, de még a szellemek és a démonok sem, fogja magát és beköltözik a szellemlakásba. Csakhamar meg is találja a maga szerepét a filmben, de a kis kutakodásaival nem sokat tesz hozzá a nagy egészhez, ennek megfelelően akkor sem lettünk volna sokkal kevesebbek, ha őt kihagyják a végtermékből.

Azt azért természetesen nem lehetne teljes egészében vádként felróni a film számára, hogy nincsenek benne olyan jelenetek, amelyek miatt ne lehetne horrornak nevezni, néha ugyanis megvillan egy-két olyan sötétebb, rémisztőbb apróság, ami átlépheti a 12 éves korosztály ingerküszöbét, de összességében sok olyan, egyáltalán nem horrorfilmnek beállított művet is láthattunk már, amelyek messze ijesztőbbek voltak, mint ez. Hiába szántak a készítők néhány jelenetet kifejezetten ijesztőnek, a végeredmény mégis ásítozásra okoz adó kliséhalmaz lett, amit ráadásul még meglepően gagyi kivitelezésben is tárnak elénk az alkotók. A vágóképek például nagyon gyakran annyira bénán sikerültek, és annyira bárgyúak, hogy egyáltalán nem ijedünk meg tőlük, sokkal inkább mosolyt csalnak az arcunkra, de ha hangulatba jöttünk, akkor akár az sem kizárt, hogy inkább hangos nevetést váltanak ki belőlünk.

 

A Sinister 2. - Az átkozott ház legnagyobb problémája azonban az, hogy amikor lehetősége lenne elszabadítani a poklot, még akkor sem teszi meg, hiszen ott a film utolsó 20 perce, amikor végre történhetne valami, amikor felpörögnek az események, de hiába várjuk a fröcsögő vért, az elszabaduló démonokat, a szörnyű halált, valamiért nem igazán akar bekövetkezni, és nem is igazán értjük, hogy az elnyújtott előjáték alapján miért nem kapjuk meg a várva-várt kielégülést. A filmtől tehát biztosan nem fogjuk majd az egekbe dobálni a pattogatott kukoricát, sem kiborítani a kólát, esetleg elereszteni egy-egy hangos sikolyt, mert ez sajnos nem erről szól. Sőt, nem is értjük, hogy a nagyszerű első rész után, egyáltalán miről, illetve miért is volt szükség erre!

 

 


Sorvadj el!

 

Az 1996. október 25-én bemutatott Sorvadj el! című horror film, Stephen King azonos című regényéből készült, Tom Holland rendezésében. A forgatókönyvet maga a rendező, Tom Holland és Michael McDowell írta, a zenét Daniel Licht szerezte.

Stephen King regényeit az egész világon ismerik és rajongói hatalmas tábort alkotnak, az egyik legjobb horror íróként tartják számon. Könyveiből számtalan film adaptációs született, melyek sajnos koránt sem örvendenek akkor sikernek, mint a történetek írott változatai. Stephen King regényeit nehéz filmre vinni, mert az író a kép megjelenítés nélkül is olyan tökéletes hangulatot és képeket varázsol az olvasó szeme elé, hogy azt visszaadni csak valami egészen zseniális rendező képes. Eddig még nem nagyon sikerült kielégíteni a Stephen King rajongók igényeit a filmvásznon, de számos olyan filmadaptáció létezik, mely, ha nem is kedvenc, de kimondottan kedvelt mozinak számít.

A Sorvadj el! című könyvet King nem saját nevén, hanem Richard Bachman álnéven írta, de előtte még írt jó párat ezen álnév alatt. Érdekes, hogy a könyv, nyelvezetében és megfogalmazásában is eltér az előző, Bachman néven kiadottaktól, inkább azokra hajaz, melyeket az író már saját neve alatt adott ki. Egy könyvkereskedő (Stephen Brown) kutakodásainak hála derült ki, hogy Bachman valójában Stephen King. Egy név nagyon sokat számít, ezt mutatja az is, hogy amíg a Sorvadj el!-hez csak Bachman nevét kötötték, körülbelül 28 000 példány kelt el belőle, ám amint kiderült, hogy valójában ez is egy Stephen King regény, a számok megtízszereződtek.

Tom Holland rendező munkájában lehetett bízni, egészen korrekt filmet készített. Számos nagysikerű filmen volt túl, mikor a Sorvadj el!-en kezdett dolgozni, ilyenek például a Frászkarika (1985), a Végzetes szépség (1987), Gyerekjáték (1988), Langolierek, az idő fogságában (1994). A zeneszerző, Daniel Licht sem amatőr, számos filmben csendülnek fel szerzeményei, de az ő által szerzett zenét hallhatjuk a nagysikerű horror-dráma sorozatban a Dexterben is.

"Isten nem ver bottal!" -tartja a mondás... A történet főszereplője egy neves és befolyásos ügyvéd Billy Halleck. Boldog család, sikeres karrier. Egyedül testsúlyából veszítene, ami vészesen növekszik a múló évekkel, falánksága miatt. Ám ezt a majdnem teljesen idilli képet egy nap derékba töri valami: egy vándorcirkusszal állandóan vándorló cigány család városba érkezése után rá kell döbbennie, hogy létezik a természetfeletti, amikor figyelmetlenségből egy vacsora után közúti baleset során halálra gázol egy vén és törékeny cigányasszonyt. Ugyan hibás volt ő, és a felesége is az ügyben, ám a bíróságon verejtékező Hallecket kapcsolatai miatt jogtalanul felmentik, ezért az elhunyt asszony egyik felbőszült családtagja, a több mint 100 éves Tadzu Lemke a saját kezébe veszi az ügyet, és sajátos bosszút áll: megátkozza Hallecket, és a felmentésében közrejátszó bírót, és rendőrt. Telnek a napok, és a fogyni vágyó Halleck először örömmel veszi tudomásul, hogy a kilókat könnyűszerrel kezdi magáról leadni, ám a folyamat nem áll meg, a kezdeti öröm aggódásba csap át. Neki, és tisztességtelen, elátkozott ismerőseinek döbbenten tudomásul kell venniük, hogy maga a pokol köszöntött be életükbe: az átkok megfogannak. Halleck kezdeti hitetlenségét felváltja a közelgő, és szorongató halál gondolata, és mindenáron megpróbál életben maradni, és megbékíteni a gyászoló családot, még úgy is, hogy közeli ismerősei őrültnek titulálják, családját, gyerekét "téveszméjével" egyre jobban megijeszti. Vajon sikerül elásni az idős Tadzu Lemkével a csatabárdot, vagy vannak megbocsáthatatlan bűnök, amiket még tetézni is lehet? A küszködések során egyik barátja támogatja is, ám emellett egyéb gondok is felmerülnek Halleck életében, egészségi állapota pedig a súlyveszteségtől, az elsorvadástól egyre csak romlik, erejéből nap, mint nap veszít.

Érdekes történet ez, számos kérdést vet fel egészen a természetfelettibe vetett hittől az igazságszolgáltatás hibáin keresztül a lelkiismeretig és emberi jóságig. Stephen King mestere az emberábrázolásoknak, emiatt képes olyan történeteket kerekíteni, amelyektől, bár csak olvassuk, mégis a hideg futkos a hátunkon. Tökéletes hangulatteremtés, kiváló érzék a tökéletes karakterábrázolásra, ez jellemzi az írót. Filmre vinni talán ezek miatt olyan nehéz, mert egy színészi hiba és máris nem tökéletes az ábrázolás, ami a könyvben még kifogástalan volt. Ha megtörik a varázs, már nem lesz ugyanolyan élvezetes végignézni a filmet, mint amilyen élvezetes volt elolvasni könyvben az eredeti történetet. Az adaptációk mindig kétélű dolgok, de talán Stephen King esetében beszélhetünk a legnagyobb veszélyeiről.

A filmet még ma is előszeretettel tűzik műsorukra a különböző televíziós csatornák a világ bármely pontján, és mind a mai napig akar szép számmal nézője is, de a könyv népszerűségét mégsem érte utol.